Téglás

Egy régi naptár szerint kenyér hava volt és jó meleg. A Nap, elvégezve szokásos penzumát, nyugaton, immár az éjszakai pihenőhely felé kacsingatott, de még csak az alkony kapujához közeledett. Narancsszínű sugaraival komótosan babrált a város magasságain, vigyázón kísérte le a Kányamálnak a Szamosba simuló meredélyeit. Aztán puhán, szeretőn végig simogatta a Szent Mihály templom égbetörő tornyát, lángba varázsolva az arany keresztet. A keleti látóhatár még messze ködlött, így távolabbra is elküldte búcsúzó sugarait. Valahol a Szent György-laktanya fölött átsiklott és sárgába öltöztette a Kövespadot. Csak a Pillangó-zsákutcától, kissé keletre tudott behatolni a Kövespad, majd az Orbán Balázs utcákba, kerülgetve a satnya ecetfákat, fennebb néhány elvirágzott hársfát. Egyenes sugarai már nem tudták követni az utca kanyarulatát, így elténferegtek egy darabig a kis térségen, majd búcsút vettek a keleti oldaltól is. A térség déli oldalára is már árnyék lopakodott, jótékony prüdériával álcázva a Téglás-féle kármentőt.

Ott, ahol a Kövespad utca és a Méhes utca összeölelkezett, állt valamikor egy hosszú, földszintes, sárgára meszelt ház. A lenyugvó nap búcsú sugaraitól még sárgábbnak tűnt a ház, ablakai versengve verték vissza a lemenő tűzgömb sugarait, miközben fénybe mártották a szemközti épületeket. Az épületben talán üzlet is működött valamikor. A Méhes utcára nyúló ablakok egyike mögött lakott néhai keresztanyám. Tordai családok közötti, fiatalkori barátság során kerültem Jolánka néni karjai közé a keresztvízzel történő nyakon öntés céljából. Sorsunk hamar más-más irányba terelődött. Ő korán megözvegyült, alig néhány mézes hónapos boldogság után. Béla keresztapám frontharcosként szabadult meg a keresztapai gondoktól anélkül, hogy mérlegelhette volna a változatok előnyét, vagy hátrányát. Később, amikor én már kisajátítottam bátyám tordai keresztanyját, látva az enyém mostohaságát, valami még jobban megrontotta a szülők közötti komasági viszonyt. Keresztanyám, özvegyi tanácstalanságában szemet vetett nagybátyámra és kilesve egy válságos házastársi momentumot, lélekápolás céljából magához csalogatta az ingatag férfit. Ez az önzetlen lelki gondozás tartott vagy fél évig. Lassan visszaállt a régi rend, megtörtént a nagy összeborulás, gyermekáldás is lett belőle. Minden helyére került, de a családok közötti viszony soha. Még akkor sem, amikor nagybátyámék az Orbán Balázs utca közepe tájára költöztek. Emlékszem, munkából hazamenet nagybátyám elkerülte ugyan a sarki ház ominózus bejáratát, de vigasztalásul annál többször tért be búfelejtő Téglás féle vendéglőbe, (hogy ne illessem a lealacsonyító kocsma címmel), bút felejteni, vagy szép napokra emlékezni, elmerengve. Ki tudja?

A Méhes utcáról jobbra kanyarodott egy hóstáti szekér: Két szép fekete ló vontatta, nem túl nagy szorgalommal. Talán ők is érezték a pirkadattól tartó robotot, a gazda sem erőltette, hát nyugodtan poroszkáltak a Kövespad felé lépésük ütemére bólogatva, mintegy önbiztatásul sörényes fejükkel. Aztán az enyhe emelkedőn csak nekiveselkedtek, szaporázni kezdték patkóik csattogását a döngölt, köves földúton, s a szekér csatarázva zötykölődött a kiálló köveken. A hóstáti gazda ide-oda lódult a bakon. Lassan az utca térré szélesedő részére értek, s a lovak, csak úgy, gondolva az árnyék hűsítő hatására, Téglás előtt lecövekeltek. A gazda elismerően mosolygott, szíjkorbácsát a hám alá dugta, reumás mozdulatokkal lekecmergett a bakról, némi szénát dobott a két vontatónak, majd derekát egyengetve elindult a szélesre tárt vendégváró ajtó felé. Az ellenkező irányból egy másik atyafi érkezett egylovas szekerén, becurukkolt a kerítés mellé, két ujját pörge kalapja széléhez érintve köszönt az előbbinek.

Bentről még csak andalító zsongás szűrődött ki az utcára. Még kevesen voltak. Olyanok, akik már végeztek napi munkájukkal, és olyanok, akik nem is dolgoztak egész áldott nap, hacsak a poháremelgetés nem tekinthető munkának, vagy inkább súlyemelő tevékenységnek. A vendéglő hosszúkás helyiség volt, a csapos pultja is ebben a dimenzióban helyezkedett el. A cinlemezzel bevont söntés asztalon temérdek üveg és pohár, közülük emelkedett ki a két rézcsap, a víz és a sör adagolója. Nem volt nehéz össze-téveszteni a kettőt, főleg ha a vendég tekintetét ködfátyol tompította.

 A söntésből az udvarra lehetett kimenni egy szűk kis folyósón. Itt húzódtak meg vagonsorban az egyszobás, komfort nélküli lakások. Hátul a Kovács család, Tóni nevű fiukkal. Kitűnő tornász volt az Ady gimnázium csapatában, aztán egy Ibolya keresztnevű tanárnő. Az első lakás a Tégláséké volt, talán kis konyhával. Minden egy helyen volt, a lakásból szinte a kiszolgáló pult mellé lehetett közelíteni. Ezen innen a kiszolgálásra váró szomjas emberek, a pult mögött Téglás Pista bácsi és felesége Erzsike ténykedett. A kreol- bőrű, fekete hajú asszonyság kissé nehézkesen mozgott, ugyanis kissé túlméretezett volt. Egyesek, de csak egymás közt, úgy élcelődtek, hogy inkább átugranák, minthogy megkerüljék. Az italkimérés szaporán ment, mindketten csinálták. A kocsmárosné a töményt, férje a sört és a fröccsöt töltögette. Volt olyan, aki megéhezett és enni szeretett volna. Erzsike néni főzött is, nem is akárhogy. Menő kaja volt a tarkapaszuly főzelék (ma, anyaországias úrhatnámsággal-babgulyás!) füstölt házi kolbász feltéttel, lencse, vagy borsófőzelék, marhapörkölt, vagy resztelt máj. Általában itókát követelő étkek kerültek a vendég tányérjába.

A vendéglőnek volt egy törzsgárdája, akik szinte mindennap támogató tiszteletüket tették Többen talán nem is azért tértek be Tégláshoz, hogy lerészegedjenek, ezt zsebük sem engedte meg. Hiányzott nekik a környezet, a késsel szeletelhető füst, egymás ugratása, a tréfálkozás, vagy a félreeső asztaloknál az elmélyültebb beszélgetés a világ soráról, a várható termésről, esőről, szárazságról. Téglás nem tartozott a Pata utcai Sándor, Sandricsekné, Gergely Jóska bácsi és a Pávai féle kocsmasor konstellációjába a Gergely, Dranik, Radics félébe sem. De a jó szimatú vendégek át-át látogattak egyikből a másikba. A látogatókat általában jól fogadták, főképpen, ha derék fogyasztók és hangulatos emberek voltak. Így némult el az ivó, ha az ajtóban megjelent a Moldován kocsma törzstagja, Jankó János. Elég volt, ha sztentori hangján egy operett ária belépőjével lépett be az ajtón. Taps és ujjongás fogadta. Nagy tisztelet fogadta Dezsőt, a kárpitost, aki szintén a Pata utcából érkezett villámlátogatásra Tégláshoz. Dezső szakasztott filmfigura volt. 1948-ban készült és az ötvenes években vetítették a volt Royal moziban, a „Kisvárosi ünnepnap”című francia vígjátékot, nálunk „Ünnepnap” címmel. A film rendezője, forgatókönyv írója és főszereplője Jacques Tati, francia filmfenomén, Francois, a komikus postás szerepében, sok nézőt, köztük minket is, a X.B osztály szinte teljes létszámát nevettetett meg a fetrengésig. Nos, Dezső, a párhuzam megtestesítője volt Vékony testalkatú, bajuszos, ellenzős sapkával a fején tolta elmaradhatatlan kerékpárját, közben mindkét nadrágszárát csipesszel szorította lábához. Dezső belépője ezzel a komoly felszólítással indult „Vigyázz, pihenj. Imához! ,hogy nem kavarta-e össze a szórendjét a honvédeknél, vagy a leventéknél használatos parancsnak, nem tudni. De az biztos, hogy pillanatra mindenki haptákba vágta magát, addig, amíg a kommandírozó enyhébb hangon szólt oda Pista bácsinak: „Kettő deci Tarnopolt, de gyorsan!”Ez esetben a Tarnopol nem a hajdani galíciai tartományra vonatkozott, hanem a „monopolt” jelentette, a hajdani gabonapálinka elnevezését.

Délelőttönként gyér volt az ivó közönsége. Délután és estefelé indult be igazán a forgalom. Jöttek az iparosok, kétkezi munkások, ritkán a környéken lakó tisztviselők. Utóbbiak sebtében felhajtottak egy kupicával, aztán ugyanúgy távoztak. Talán nem tartották hozzájuk illőnek a színvonalat

Az igazi fenntartó vendégek a hóstáti gazdák voltak. Reggel, mezőre menet, ha kissé kerülniük is kellett, egy kis előgyújtásért, vagy erőgyűjtésért beugrottak Tégláshoz. Este, fáradtan, a földmunkától meggyötörten, napcserzett arccal, amelyet millió ránc barázdált, kérges kezükkel reszketve emelték a decis pohár gabonapálinkát cserepes ajkukhoz. Néhány korty után, kis pihenőt tartottak. Majd újabb kortyok enyhítették a feszültséget. Simulni kezdett az arc, halk sóhaj jelezte a megkönnyebbítő oldódást.

Ha úgy adódott, hogy, hogy a mértéket nem sikerült betartani, gyakran előfordult az összeszólalkozás. Súlyosabb sértések megtorlásaként el-elcsattant egy pofon, vagy egy keményebb ütés. Ha kitessékelték a kakaskodókat, a kocsma előtt folyt a küzdelem. Néha a csizma szárából röppent a bicska, s a piros hóstáti vér összekeveredett az utca porával, vagy sarával. Másnap a verekedők, ha összetalálkoztak, restelve húzták kalapjukat a szemükbe, kerülve egymás tekintetét.

A kocsmával szemben lakott a Szabó család. Miska, a hajdani Pillangó-telepi környéki gyerek, szívesen emlékezik vissza fiatalkori történésekre. Még gyerekkén hallotta, hogy a hóstáti legények néha egy-egy hóstáti hajadonért is ölre mentek, különösen a bálok idején, vagy a szombati táncmulatságokat követően. Misiék, mint iparos család, jó viszonyban voltak Törökékkel, akik a tejet hordták hozzájuk, Kilinékkel, nem titkolva a már nem gyerek, de még nem fiatalember Misi vonzalmát Kilin Ildikó hajadon iránt.

Tatár Zoltán